A hétvégén Sütő Annamária Babi elvonulásán vettem részt, melyet Horváth Ádámmal karöltve tartottak. Egész hétvégén a félelemmel dolgoztunk. Csábító hétvégi program, gondolom irigykedtek, hogy ahelyett, hogy otthon egy meleg tea és finom süti társaságában néztem volna egy jó filmet, elvonultam egy jurtába, és a félelmeimmel szemeztem. Mindenkinek megvan a maga perverziója. :) Ennek köszönhetően viszont vasárnap este már egész máshogy tekintettem a félelemre, mint péntek reggel.
A félelem már nem egy rettegett érzés számomra, amit minden lehetséges módon igyekszem elkerülni, hanem egy képesség, ami segít abban, hogy talpon maradjak. A félelem nem gyengeség, hanem erő. Rájöttem, hogy egy kis tudatossággal és gyakorlással tudom úgy használni, hogy segítsen, s ne az életemet keserítse meg.
Azért mentem el erre az elvonulásra, mert elegem volt, hogy állandóan azon kapom magam, hogy a félelmeim irányítanak engem, s nem a magam ura vagyok. Hogy újra és újra azt veszem észre, hogy egyfajta elhúzódó, rejtett, feszült védekezésben tart egy félelem. Félelem attól, hogy mindenáron elkerüljek egy helyzetet. Meg kell mondanom, rettentően fárasztó.
Ha féltem attól, hogy valami bekövetkezik, akkor általában úgy védekeztem eddig, hogy tagadtam annak a lehetőségét, hogy bekövetkezhet. S messziről elkerültem mindent, ami erre emlékeztethetett. Vagy esetleg erre esélyt adhatott. Levettem a lehetséges végkimenetelek palettájáról. Sokszor emiatt más döntést hoztam, mint amit szívem szerint szerettem volna. Bárki vagy bármi az arcomba tolta, hogy de igenis lehet ilyen végkifejlet, akkor dührohamot kaptam. S többnyire szerencsétlen ártatlan embereken csattant a haragom. Semmiképp se hasznos például egy párkapcsolatban. Állandó készültségben és feszültségben éltem, hogy elkerüljem a rettegett helyzet puszta létének lehetőségét. Ahelyett, hogy akkor vettem volna fel a védekező állást, amikor valóban szükség lett volna rá. Alattomos módon tartott feszültségben, sokszor én magam sem vettem észre, csak utólag, amikor már kimerültem.
Szóval elmentem az elvonulásra, abban reménykedve, hogy kapok valamit, ami kicsit javíthat a helyzeten. S nem csalódtam. :)
Megtanultam, hogy ha közeledik a rettegett helyzet, nem tagadni és eltolni kell, hanem jól megnézni. Két okból. Hogy tudjam, hogyan érzékelek. S hogy ismerjem azt a helyzetet, amitől rettegek.
Először csak messziről nézem meg, aztán kicsit közelebb engedem. Ismerkedem azzal, hogy az a helyzet meddig elviselhető még, és mi az a pont, amikor az „életemre tör”. Meddig tudom tisztes távolságban tartani, s mi az, amikor már sérülök. Így nem kell folyamatos védekezésben élnem, elég akkor reagálnom, amikor már valós fenyegetést jelent. Megismerem magam, hogy hogyan érzékelem azt a pontot, ami még éppen biztonságos. Ez olyan, mint egyfajta riasztó berendezés. Ameddig a biztonságos körön kívül van, addig nem jelez. De amint olyan közelségbe ér, ami már veszélyeztet engem, akkor reagálok, és megvédem magam! S itt jutunk el a második ponthoz. Ha tudom, hogy mivel állok szemben, akkor képes vagyok megtanulni, hogyan védekezzek ellene.
Rengeteg olyan félelmünk van, ami vagy öröklött, vagy kisugárzó. Öröklött, mert nem mi éltünk át traumákat, hanem a felmenőink, de transzgenerációs mintaként megörököltük, s működtetjük őket. Illetve kisugárzó, mert egy átélt, fel nem dolgozott trauma olyan nyomott hagyott bennünk, melynek hatása kisugárzik más helyzetekre is, torzítva az adott helyzet valóságát. Tehát az esetek nagy részében a félelmünk eltúlzott a helyzet valós súlyosságához képest. Ez a tudatalattink túlélési programja.
A tudatalattink legfontosabb, mindent felülíró programja, hogy túl kell élnünk. Mindent ennek vonatkozásában vizsgál, minden helyzetet az érzeteink alapján értékel. Egyetlen dolog alapján kategorizál, támogatja-e az adott helyzet vagy akadályozza a túlélésünket. Ezek alapján programozza a belső számítógépünket. Innentől kezdve bármilyen új helyzetet tapasztalunk, végigfut a belső algoritmuson, s a végén a tudatalatti kiköpi az eredményt: maradjunk vagy fussunk.
A félelem az az érzés, ami éberen tart minket, hogy veszélyek leselkednek ránk, s igyekszik távol tartani minket minden olyan helyzettől, ami a túlélésünket fenyegeti. Igen ám, de mi van, ha rettegünk attól, hogy repülőre szálljunk, pedig statisztikailag bizonyított, hogy a legbiztonságosabb közlekedési eszköz? A félelmeink irracionálisak, s nem a logikán, hanem érzeteken alapulnak.
Ezek alapján számos olyan félelmünk van, ami, ha racionálisan nézzük, eltúlozza a helyzet valós veszélyességét. Ilyen, amikor a lelkünk mélyén félünk megbízni egy ellenkező nemű emberben. Ilyen, amikor félünk gyermeket vállalni. Ilyen, amikor félünk munkahelyet váltani. Ilyen, amikor félünk sok ember előtt beszélni. Racionálisan tudjuk, hogy egyik sem fenyegeti a túlélésünket. Mégis olyan mély traumák lappanghatnak az előző generációkban vagy a saját gyerekkorunkban, amelyek miatt egy-egy ilyen helyzetet a tudatalattink eltúlzottan veszélyesnek ítélhet meg. Ezeket különböző önismereti technikákkal lehet oldani.
A hétvégi elvonulás ajándéka az volt számomra, hogy megértettem, nem az a megoldás, hogy mindent megtegyek és bebiztosítsam magam, hogy az adott, félelmetes helyzet nehogy megvalósuljon. Hanem hogy ismerjem meg ezt a képességemet, ami figyelmeztet a veszélyre, és használjam jól! Hogy érezzem meg, hogyan működik, és kalibráljam be az adott helyzetekhez. Hogy tudjam magamról, hogy képes vagyok érzékelni, ha valóban veszélyben vagyok, s ne várjam örökké minden sarokból a támadást. Rengeteg energiát lehet vele megspórolni.
S igen, van olyan, amikor bekövetkezhet az a helyzet, amitől félek, nem tudom elkerülni, és nem tudom megvédeni sem magam. Ezt hívják Sorsnak. De egész más úgy fogadni egy ilyen helyzetet, hogy tudom, én mindent megtettem, ami racionálisan megtehető, hogy megvédjem magam, de közben éltem, s nem engedtem, hogy az örök félelem gúzsba kössön. Hogy mertem élni.